Az alig 45 ezer lakosú francia kisváros, Sete, a Földközi-tenger partvidékének legjelentősebb halászkikötője és az óceánjárók egyik kedvelt megállóhelye a “legolaszabb” település Franciaországban. Egyedülálló történetének gyors és szórakoztató megismeréséhez gasztronómiai városnéző sétával várják a külföldieket.

A XIV. Lajos király által alapított egykori tengeri kereskedőközpontot átszelő csatornák és hidak miatt Kis Velencének is nevezett városka valójában egy félsziget, amelyet a tenger és annak sós vizű belső tava, a kagylótermelésről híres l’Étang Thau fog közre. Itt született és itt is nyugszik Georges Brassens, a francia sanzon különleges egyénisége, Paul Valéry költő és Jean Vilar, a legendás színész-rendező, akiről elneveztek egy világszínvonalú zenei programokat kínáló, 1200 férőhelyes szabadtéri játszóhelyet is. Mindegyiküknek külön múzeumot szentelt Sete, ahol több kortárs kiállítóhely és galéria is működik, többek között az Hervé Di Rosa festő és szobrász által létrehozott egyedi gyűjtemény, a Szerény művészetek nemzetközi múzeuma (MIAM), ahol hétköznapi tárgyak láthatók művészi kontextusba helyezve.
A gazdag kulturális kínálat mellett – a francia Riviéra luxust sugárzó városaival ellentétben – Sete egyediségét az adja, hogy az évi kétmillió turista nyüzsgése ellenére is meg tudta őrizni autentikus jellegét. A város ütőerének számító Grand Canal (főcsatorna) mentén a színesre festett, itt-ott elhagyatott házak előtt katonás rendben sorakoznak a hatalmas halászhajók, a parton egymásba érnek a hal- és kagylókülönlegességeket kínáló éttermek, amelyek zsúfolt teraszain a vendégek testközelből figyelhetik a hálóikat rendezgető halászokat. A csatorna másik felén kötnek ki a vitorlások és motorcsónakok, a tenger felé eső végében pedig halpiac működik.
Sete a megfelelő tengermélység miatt lehetett egykoron a francia királyság egyik legjelentősebb kereskedelmi kikötője a mediterrán partvidéken. Később arról lett nevezetes, hogy innen indult útnak 1947 júliusában az Exodus hajó Palesztina felé több mint 4500, többségében holokauszt-túlélő zsidóval a fedélzetén. Manapság viszont a halászhajók mellett elsősorban amerikaiakat szállító óceánjárók egyik kedvelt állomása Sete. A városka természetesen nem tudja felvenni a versenyt a 850 ezer lakosú Marseille-jel, ahova az idén 430 óceánjárót várnak egymillió turistával, de Sete-ben is nagyon jelentős a fejlődés: idén 14-gyel több, összesen 33 óceánjáró érkezik, átlagban ezer utassal.
A kanadai Nancy McGee két éve él Sete-ben, kifejezetten a luxushajók angol nyelvű közönségének fejlesztette ki kóstolásokkal egybekötött gasztronómiai városnéző sétáit, amelyre egyre több orosz és kínai turista is jelentkezik. Ezek során a városban alig néhány órát töltő látogatók a francia ételspecialitások kóstolgatása közben Sete történetét és abban a bevándorlók szerepét is megismerik.
Sete lakosságának mintegy negyven százaléka a 19. században Nápolyból áttelepült halászok leszármazottja. A hajdan szegényesnek számító családi ételük volt a mára helyi különlegességnek számító macaronade, amely töltött húsokkal, esetleg sült kolbásszal tálalt paradicsomszószos makaróni, vagy a kevésbé hizlaló tielle, amely fűszeres paradicsomszószba kevert polippal vagy tintahallal töltött pizzatésztából készített sós táska. Mindkét ínyencség a 20. század második felében került kereskedelmi forgalomba, de csak Sete-ben kapható. A több mint százéves legendás cukrászda, a jelenleg is családi vállalkozásban működő Frescati alapítója is olasz származású.
A borüzletben Nancy azt is elmagyarázza, hogy a híres Bordeaux-i borokhoz képest azért olcsóbbak az itteni kiváló és friss fehérborok (mint például a Picpoul), mert a homokos talajnak és a sok napsütésnek köszönhetően Languedoc Franciaország legnagyobb választékot kínáló borvidéke. A vásárcsarnok sajtok alatt roskadó pultjai előtt pedig Charles de Gaulle egykori államfő híres mondatán meditálhatnak a külföldi turisták: “Hogyan lehet egy olyan országot kormányozni, amelyben 246 különféle sajtfajta van?”.
Az osztrigák különleges technikát igénylő megnyitásának elsajátítása közben a csoportból az is kedvet kap a kóstoláshoz, aki korábban semmi áron nem fanyalodott volna a kagylófélékre. A 75 négyzetkilométer alapterületű belső tóból származik a franciaországi kagylótermelés tíz százaléka, évi 12 ezer tonna. Sétahajóval közelről is megtekinthetők a vízben a “kagylóasztalok”, amelyek nyolcvan százalékán osztriga, húsz százalékán pedig fekete kagyló készül. Az Atlanti-óceánnal ellentétben, ahol az ár-apály vízjárásban érlelik a kagylókat a part menti hálókban, Sete-ben egykori vasúti sínekből létrehozott vasszerkezetekre akasztják fel a kötelekre rögzített kagylókat. Ezek aztán átlagosan egy év alatt nőnek fogyasztható méretűvé az erősen sós vízben, amely sajátos, mogyorós ízvilágot kölcsönöz az itteni osztrigáknak. A hatszáz családi vállalkozás mintegy 2 ezer embert foglalkoztat, a kagylótermelés az egyetlen ágazata a francia mezőgazdaságnak, amely nem szorul állami támogatásra. Az osztrigához pedig kifejezetten ajánlott a helyi vermut, a Nolly Prat, amely 1813 óta változatlan technikával készül: a mediterrán klímában a szabad ég alatt érlelődve nyeri el testes ízét és arany színét.

Share →